Páncélvonat

Élete

Károlyi Béla, valódi nevén Schäffer Béla Miklós, 1921. december 6-án született Ercsiben. Édesanyját, Károly Herminát korán, már 1928. júliusában elvesztette, édesapját, Schäffer Mátyást pedig néhány évre rá (a pontos dátum még kutatás alatt van, csak annyi biztos, hogy 1932 és 1944 között). Elemi iskoláit Ercsiben végezte. 1928-tól négy éven keresztül az Ercsi Római Katolikus Elemi Népiskolába, majd az Ercsi Államilag Segélyezett Községi Polgári Fiú- és Leányiskolába, ahová további két évig járt. Ez utóbbi iskolában eltöltött első tanévében, tehát az 1932/1933-as tanévben megrendezett tornaünnepélyen, az atlétikai versenyen, magasugrás kategóriában kis ezüstérmet kapott, amelyre a 120 centiméteres magasság átugrásával szolgált rá. A korabeli iskolai anyakönyvekből (mai szóhasználattal élve osztálynaplókból) tudható, hogy a hat év alatt végig jó tanuló volt és nagyon keveset hiányzott. Ez alól csupán az utolsó, 1933-1934-es tanév volt kivétel, amikor is a tanulmányi átlaga ugyan nem változott jelentősen, de a tanév folyamán már 86 órát hiányzott. Itt azért megjegyzendő, hogy ez mind igazolt hiányzás volt, igazolatlanul egyetlen órát sem mulasztott. Erre magyarázatot Károlyi Béla rokonától, Czájlinger Jánosnétől, Katalintól kaptam, aki nem más, mint Károlyi Béla unokanővérének a lánya. Az ő elmondása szerint a későbbi színművész, akkoriban már sokat dolgozott. Szintén Katalintól tudom, hogy az akkor kötelező hat elemi osztály elvégzése után Károlyi Béla, különböző családon belüli gondok miatt Budapestre költözött az anyai nagynénjéhez, Károly Máriához (Mariska néni) és annak férjéhez Schiffer Józsefhez (Józsi bácsi) az Angyalföldön található Gömb utca 97. szám alá (a ház mai címe Kisgömb utca 33.). Budapesten az első munkahelye az Angolparkban volt, ahol is dodzsem tologatóként kereste a kenyerét. Itt évekig dolgozott, de emellett a legkülönfélébb munkákat elvégezte, hogy fenntarthassa magát, segédmunkáktól a zsákoláson át mindent. A 30-as években a munka mellett folyamatosan képezte magát. Korabeli iskolai értesítőkből tudható, hogy elvégzett egy sütő (pék) iskolát, majd ezután egy villanyszerelő iskolát is és 1936-től, már mint üzemi színjátszó is tevékenykedett, ahogy Katalin fogalmazott „önképző színjátszó csoportba járt”. Itt nagyon fontos kiemelni, hogy az iskolai értesítők, csak a diákok neveit tartalmazzák, személyes adatokat róluk nem. Amíg nem sikerül az ezen iskolákhoz tartozó anyakönyveket megtalálnom, addig csak 90+%-os biztonsággal jelenthető ki, hogy valóban ő járt a sütő, majd a villanyszerelő iskolákba és nem véletlenül egy névrokona. 

Jöjjön itt most két újságcikk idézet 1951-ből, amelyekben ezen korai éviről beszél Károlyi Béla.

 „Nehéz utam volt, amíg idáig érkeztem. Szüleimet korán elveszettem. Ugyanúgy nyomorogtam, mint a többi, hozzám hasonló sorsú szegény gyerek. Nagyokat koplalva, igazi otthon nélkül tanultam ki a villanyszerelő szakmát. Fiatal életemnek ebben a borús korszakában egyetlen vidám folt akadt: azok a percek, amelyeket munkástársaimmal együtt kultúrcsoportunkban töltöttünk. Mindig forrón szerettem a színházat, akkor persze a komoly színpadot nem tudtuk elérni, igyekeztünk hát magunk csinálni. Nem is szakadtam el a kultúrmunkától soha. A felszabadulástól kezdődőleg megváltozott az én életem folyása is. Állandó munkát kaptam, a Széchenyi-gyógyfürdőben és újra nekifeküdtem a kultúrmunkának. Mindig szeretettel gondolok vissza akkori kulúrvezetőmre, Farkas Gyulára, akitől sokat tanultam.” (teljes cikk)

„Árvagyerek voltam. A más kutyája. A sors jobbra-balra rugdalt. Tudom, mi az, illegalitásban dolgozni. Részt vettem a magyar partizánok harcában.” (teljes cikk)

Magyarázat gyanánt el kell mondani, hogy a korabeli újságírók (ha egyáltalán lehet így nevezni őket) alapinformációkból mindig azt igyekezték kikanyarítani, hogy a Horthy világ alatt milyen rossz volt, bezzeg 1945, de főleg 1949 után mennyire szép lett az élet. Továbbá az idézetek sem szószerinti idézetek, sokkal inkább az újságírók megfogalmazásai.

Ami a partizán tevékenységet illeti, egy történetet tudok leírni, amit Katalin mesélt nekem és valamikor a 30-as években történt. Akkoriban Katalin édesanyja is Mariska néniéknél lakott és történt egyszer, hogy Mariska néni megkérte őt, hogy vigyen el egy valamiféle küldeményt egy megadott helyre. Ez meg is történt, de amikor Józsi bácsi haza ért és ezt megtudta, nagyon megszidta a Mariska nénit is és Katalin édesanyját is, hogy ilyet többet ne csináljanak, mert „bizalmatlanságot okoz egy idegen személy abban a csapatban, hogy csak úgy megjelenik, hogy nem tudják, hogy kicsoda és ez őt is bajba keveri (Katalin édesanyját)” továbbá „…Józsi bácsi valamilyen földalatti mozgalomban volt, ami titokban ment…”. 
Az újságcikk idézetet és a történetet összegezve elmondható, hogy ha a nagybácsija ilyesmiben részt vett és akivel egyébként egy lakásban élt jó tíz éven keresztül, sőt olyannyira közel álltak egymáshoz, hogy az esküvői tanúja is ő volt, akkor Károlyi Béla is valóban részt vehetett a partizán mozgalomban. Viszont ennek a pontos mibenléte, egyéb információk hiányában további kutatások tárgyát képezi.

Ami Károlyi Béla nehéz gyerekkorát illeti, semmi okom kétségbe vonni, mert ezt Katalin is megerősítette. Viszont azt tudni kell, hogy miután 1934 környékén Budapestre költözött, bő tíz éven keresztül a már említett Mariska néninél és Józsi bácsinál lakott, akik sokat segítettek neki és akikkel jó emberi kapcsolatban is volt, amit az is bizonyít, hogy miután elköltözött, egészen haláláig tartotta velük a kapcsolatot.
Az 1945 utáni élete kapcsán a Széchenyi fürdőben betöltött, egyébként villanyszerelői munkája és az élete rendeződését illetően pedig azt kell tudni, hogy az nem önmagában a „felszabadulásnak” és az „új világnak” köszönhető, ahogy a cikk sugalmazza. Valójában egyrészt annak, hogy 1944. október 25-én házasságot kötött Bartos Annával, akivel 1945-ben már bizonyíthatóan egy lakásban éltek, ami a szintén angyalföldön található Mohács utca 10-ben volt. Ez a korabeli választói névjegyzékből tudható. Valamint annak, hogy egy másik unokatestvére illetve annak férje már korábban a Széchenyi gyógyfürdőben dolgoztak és ők segítettek Károlyi Bélának, hogy megtalálhassa azt a munkahelyet.

Ezután a Vízműveknél is dolgozott, szintén villanyszerelőként. Az 1947-ben megrendezett országos kultúrversenyen figyelt fel rá Szendrő Ferenc. Szendrő a munkásszínpadokon is állandó figyelemmel kísérte munkáját és tanította, majd 1950-ben leszerződtette a Belvárosi Színházhoz. Bartos Annával kötetett házasságából két gyermeke született. 1951. november 28-án Katalin valamint 1953. augusztus 7-én Béla János, aki 2013. március 21-én hunyt el. Lányának névadásáról, szintén unokanővérének lánya mesélte el, hogy azt Károlyi Béla unokatestvére után kapta, akit szintén Katalinnak hívtak és akit nagyon szeretett. Ami a Károlyi Béla művésznevet illeti, azt pedig édesanyja, Károly Hermina és családja iránti szeretetből és tiszteletből vette fel.

1950-1951 között a Belvárosi Színház tagja volt. 1951-1954 között az Ifjúsági Színház valamint a hozzátartozó Ifjúsági Kamaraszínház tagja. Az 1953-ban keletkezett társulati névsorban Károlyi Béla „társadalmi funkciójánál”, a stúdió bizalmi van feltüntetve. A színház stúdiója az a műhely volt, ahol a színészkollégák adták át tudásukat és tanították a társulat azon tagjait, akik nem végezték el a Színművészeti Főiskolát. A „diákok” jellemzően olyan színészek közül kerültek ki, akik korábban munkás színjátszóként tevékenykedtek és/vagy kultúrversenyeken feltűnt tehetségek voltak és/vagy a Színművészeti Főiskola felvételi korhatárán (27 éves kor) túl voltak. Károlyi Béla 1954 nyara tájékán, az Ifjúsági Színházban, a Kérők című darabban tette le a stúdióvizsgát. 1954-1957 között a Petőfi Színházban (volt Ifjúsági Színház) és a Jókai Színházban játszott (volt Ifjúsági Kamaraszínház). Ebben az időszakban, pontosabban valamikor 1955. szeptembere és 1956 szeptembere között, a Mohács utcai lakásukból átköltöztek egy Nagymező utca 22-24. szám alatti lakásba, ami gyakorlatilag a Petőfi Színház (ma Thália Színház) felett volt található. Katalintól tudtam meg, hogy az 56-57-es évad folyamán Károlyi Béla és a Petőfi Színház igazgatója közötti valamiféle konfliktus miatt egyre kevesebb munkát kapott és az 1957-es évadra már nem is hosszabbították meg a szerződését. Ennek a konfliktusnak lett az is a következménye, hogy Budapesten egyetlen színház sem kívánta foglalkoztatni. Ám végül az Állami Déryné Színház (korábbi nevén Állami Faluszínház) felkarolta és annak társulatát erősítette 1957-1960 között. Ezen színház egyik színdarabjában a Szigligeti ribillió című zenés vígjátékban a főszerep megformálásáért, 1958-ban nívódíjat kapott. Károlyi Béla nem csupán színpadi színész volt, mivel számos rádióműsorban és több filmben is találkozhatott vele a nagyérdemű. Nem sokkal halála előtt, 1960. február 26-án még részt vett a Viharos alkonyat főpróbáján, illetve két nappal később február 28-án a darab premierjén, de az ezt követő vidéki turnén betegsége miatt, már nem vehetett részt.

Csupán 38 éves korában, 1960. március 8-án hunyt el. Temetése egy pénteki napon, 1960. március 11-én, 11:30-kor volt az Új Köztemetőben. Sírja a 71-es parcellában található. Halálának okáról hasonlóan, de némiképp mégis eltérően fogalmaztak a korabeli híradások. Ezek szerint: "gyógyíthatatlan betegség következtében hirtelen elhunyt", "hirtelen elhunyt", "súlyos betegsége után meghalt". Halotti anyakönyvi kivonatán "mirigydaganat, hashártyagyulladás" van feltüntetve, mint az elhalálozás oka. Katalin elmondása szerint azonban, amit Bartos Annától tudott meg a család, nem a fenti, vagy nem pusztán a fenti okok vezettek Károlyi Béla korai halálához, hanem a férfiaknál oly ritka betegség, a mellrák, ami édesanyjának Károly Herminának is a halálát okozta.

És, hogy milyen személyiség is volt Károlyi Béla az ember? Beszélgetéseinkből és üzenetváltásainkból a következő gondolatokat idézném ide Katalintól: fiatalon is már a versmondó, táncos, színész emberek társaságához vonzódott. Vidám, mindenre fogékony és mindenre kíváncsi ember volt, aki mindig feltalálta magát és pillanatok alatt kapcsolatot tudott teremteni. Intelligens ember, aki könnyen tudott szöveget tanulni. Talpraesett, jó megjelenésű férfi, aki tudott alkalmazkodni, de ugyanakkor szókimondó, egyenes ember is volt. Szerény, nem tudta, hogy mit mondhat el és mit takarjon el, aki minden gondját önállóan akarta megoldani és soha nem tudott taposni.

Sírjának pontos helye a budapesti Új Köztemetőben a 71-es parcella, 0. szakasz, 1. sor, 123-as sírhelyénél található. Felesége, Bartos Anna (Schäffer Béláné) szinte napra pontosan 32 évvel később, 1992. március 5-én hunyta le örökre szemeit. Temetése az Unitárius vallás szertartása szerint, 1992. március 20-án, 15:00-kor volt az Új Köztemetőben. Sírja a 65-ös parcella, 3. szakasz, 19. sor, 1. sírhelyénél található.
Nyugodjanak békében Károlyi Béla és Bartos Anna!

Bartos Annához kapcsolódó érdekesség, hogy az 1955-ös, Egy pikoló világos című filmben, egy rövidke jelenetben, együtt szerepelt férjével, Károlyi Bélával, amint egy oldalkocsis motorral utaznak. Hivatalos iratok vagy személyes visszaemlékezések híján, ez Bartos Anna sírján elhelyezett fényképe segítségével állapítható meg, ami összehasonlítható a jelenetbeli képpel. Továbbá a film jelenetében szerepel velük egy kisfiú is, aki így valószínűleg nem más, mint Béla János nevű gyermekük. Katalin visszaemlékezései szerint egyébként, amikor Károlyi Béla az ötvenes években meglátogatta az Ercsiben élő rokonait, akkor rendszerint egy oldalkocsis motorral járt. Jó esély van rá, hogy jelenetbeli motor a sajátja lehetett. Mindezeket egybevetve, az Egy pikoló világos című filmből kivágott képkocka, így jelenleg az egyetlen nyilvánosan elérhető családi fotó a Schäffer családról.

(Bartos Anna foglalkozásával kapcsolatban jelenleg nem sok minden tudható. Az 1947-es, 1949-es és 1950-es választói névjegyzékben, mint gyári munkás szerepel, a fiának az 1953-as születési anyakönyvi kivonatán található „foglalkozása” sorban pedig a „raktárkezelő” van feltüntetve.)